Király Judit: | |
9+12
/ 2 |
|
A Nyílt Struktúrák Művészeti
Egyesület OSAS-műhely és Egy kis Amerika című kiállítása Egyszerre
két, a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) által szervezett
kiállítás fogadta a Vasarely Múzeumba április végéig elzarándoklókat.
Az egyesület az OSAS-műhely című tárlattal ünnepelte három
éves fennállását, Egy kis Amerika címmel pedig az USÁ-ban élő tizenkét
kortárs művész munkáit láthatta a közönség. Egy-egy életmű vagy hosszabb
alkotói periódus vizsgálata alkalmat ad a művészi attitűd
és gondolkodásmód folyamatos alakulásának, a problémakörök és „megoldási
módszerek” egymásból való kibontakozásának megfigyelésére, az oeuvre
ívének rekonstruálására. Az alkotás során feltámadó, hol termékenyen
kibomló, hol elhaló vagy jelentősen megváltozó gondolatok meglesésére
azonban ritkán adódik alkalom a (művészet)történész számára. Márpedig
ez a „titkos vegykonyhába pillantás” minden esetben érdekes lehet, ám
véleményem szerint különösen izgalmas a konceptuális gyökerű, szeriális-strukturális
művészet esetében. Éppen ezért volt kiválóötlet a vázlatok és a
„kész műalkotások” együttes szerepeltetése az OSAS-műhely
című kiállításon. A koncepciót a résztvevő kilenc művész
mindegyike máshogyan értelmezte, volt, aki korábbi vázlatait és legfrissebb
munkáit mutatta be, más önálló munkákat szerepeltetett vázlatként, s
megint más valóban műhelymunkákat adott – „kész” művek nélkül.
A befogadó szempontjából azt a megoldást tartom a legszerencsésebbnek,
amikor a kiállított művekhez készített vázlatok szerepeltek a tárlaton.
Ezt a megoldást választotta Maurer
Dóra és Nemes Judith. Maurer esetében egy 1999-ben és egy 2008-ban készült
festmény, illetve a hozzájuk készített vázlatok egyrészt az egyes művek
létrejöttének fázisait demonstrálják, másrészt a korábban említett ív
egy szeletének rekonstrukcióját teszik lehetővé. A tárlat látogatója
felfedezheti, hogyan fordul át látszólag a korábban csupán meggörbült
sík, s ez milyen színkeveredéssel jár; emellett azonban bepillantást
nyerhet abba is, hogyan kérdez, érvel, vitatkozik önmagával Maurer,
amíg a gondolatban felmerülő szín- és formavariációkat kis méretben
megfesti, modellezi. Nemes Judith egy egészen friss munkát
(09/Zeta/539) és előkészítő vázlatát állította ki. A figyelmes
látogató észrevehette, hogyan módosultak a színek és az arányok a tervezés
során. Az azonban előre eltervezhetetlen volt, ami a művet
élővé és izgalmassá tette. A kiállítóteret megvilágító, különböző
színhőmérsékletű és erősségű természetes illetve
mesterséges fény hatására a festmény részét képező fakockák több
árnyékot is vetettek, s az egymást mindig másképpen metsző, különböző
színű árnyékok folyamatosan vándoroltak a mű felületén. Gáyor Tibor Műhelymunkák című
sorozatával – térbeli munkái után – a két dimenzióba tért vissza, ám
egy kétszínű felület fehér alapra helyezése, szétvágása, hajtogatása
által kapcsolatban maradt a térrel is. Kisebb egységekre tagolódó, mindkét
irányból „olvasható” szekvenciáinak elemei háromszögek illetve négyzetek,
amelyek egymásból következő, hol bonyolódó, hol egyszerűsödő
rendszerei a formák átalakulásának folyamatát, a zárt rendszeren belüli
mozgást ragadták meg. Konok Tamás és Hetey Katalin kiállított
munkáik mellé korábbi, a hatvanas, nyolcvanas és a kilencvenes évekből
származó vázlatok sorát mellékelték. Ezeknek egymással és a kiállított
művekkel való összevetése a művészi fantázia szárnyalását,
a gondolkodás logikáját példázták, illetve azt, hogy radikálisan újnak
tűnő formák / művek hogyan köthetők mégis korábbi
munkákhoz, s egy-egy alkotás egyes elemeinek kiragadása és felnagyítása
(Konok) hogyan vezethet új formavilág kialakításához. Haraszt˙ István mobiljai gyakran
mondanak ellent a fizika, a mechanika törvényeinek, s ez jellemezte
a Vasarely Múzeumban kiállított Nyolc konyhakész szobrot is. A különböző
fémekből összeállított szerkezetek számomra a megállított és kimerevített
pillanatot jelentették, hiszen a statikusnak és stabilnak tűnő
tárgyegyüttes elemeit egyesével szemügyre véve rá kellett jönnünk, hogy
a tárgyak lehetetlen helyzeteket tükröznek: a golyóknak a következő
pillanatban le kellene csúszniuk, el kellene fordulniuk. Haraszt˙ azonban
nem csak a mechanika törvényein gondolkodtatta el a nézőt, hanem
a műalkotás illetve a kiállított tárgy státuszával kapcsolatban
is. A tárlaton ugyanis szerepeltek Haraszt˙ régi vázlatai és mai eszközei,
s a tárlóba helyezett, geometrikus alapformákból kialakított, nemes
egyszerűségű eszközei a kiállítás részeként talált tárgyaknak,
igényesen megmunkált műalkotásoknak tűntek. Nádler István, két darab 2008-ban
készült festménye mellett jegyzetekkel ellátott vázlatokkal szerepelt
a kiállításon. Nádler munkáit ismerve csak sajnálhatta a néző,
hogy ez utóbbiakon a színek csupán fogalmilag, „narancs”, „lila”, „kadmiumsárga”
feliratokként jelentek meg. A vázlatoktól független, kiállított festmények
viszont meglepetéssel szolgáltak, színviláguk (halványszürke, halványsárga,
halványzöld) lényegesen csendesebb, mint Nádler korábbi műveié.
Haász István vázlatai annyira kidolgozottak
és finoman megmunkáltak voltak, hogy akár önálló pasztellképeknek is
tarthattuk volna őket. A három vázlat és a három részből álló
09.01.27. I–III. című sorozat különböző arányban osztott négyzeteket
sorakoztatott fel. Szintén négyzetek osztásával alkotott számítógépes
grafikákat láthattunk Molnár Verától. A 2006-ban készült Három derékszög,
A széria illetve B széria fekete négyzeteit különböző vastagságú
fehér vonalak bontották meg. A négyzet kiemelt
szerepet játszott az Egy kis Amerika című kiállításon is, amelynek
anyaga a bécsi Peter Lindner Galériából és a müncheni Rupert Walser
Galériából érkezett Budapestre. Mindkét galéria profilja a geometrikus
és konceptuális művészet, s mindkét helyről grafikákat illetve
viszonylag kisméretű festményeket láthatott a magyar közönség.
A tizenkét kiállító
művész között olyan ismert nevek is szerepeltek, mint Robert Barry,
Sol Lewitt, James Reineking, Ed Ruscha, Richard Serra, s megjelentek
kevésbé ismert, fiatalabb alkotók is, mint például az ukrán szülők
gyermekeként 1945-ben Németországban született, s jelenleg New Yorkban
élő Jerry Zeniuk. A kiállított anyagot tekintve hangsúlyos volt
a konceptuális jelleg, amit a műveken szereplő szavak, feliratok
megjelenése is tükrözött (Robert Barry, Ed Ruscha). David Rabinowitch
japán papírra készített háromrészes fametszetsorozata expresszív jellegével
és finom kidolgozottságával tűnt ki, s az absztrakció azon fokát
képviselte, amikor a mű még éppen felfogható valamely konkrét dolog
ábrázolásaként is. A fehér alapon piros, kék illetve zöld felület- és
vonalháló szabad asszociációkat engedett meg, organikus-biológiai képzeteket
keltett. Az amerikai származású,
ám 1980 óta Németországban élő James Reineking szobrai, rajzai
és grafikái geometrikus alapformák – leggyakrabban négyzet és kör –
felszabdalásával, majd a kivágott felületek enyhén elcsúsztatott visszaillesztésével
jönnek létre, ami által a művek fontos alkotóeleme a részek között
megjelenő, hajszálvékony anyag-hiány. A Vasarely Múzeumban kiállított
három papíralapú mű esetében is tépést, vágást – egy esetben a
hordozó vágását is – alkalmazta a művész. A monokróm festészetet
képviselte többek között Shawn Wallis, Phil Sims és Roy Thurston. Thurston
alumínium /akril-polyurethan műve – talán a megvilágítása miatt
is – anyagtalanul lebegni látszott. Természetesen (és szerencsére) sem az OSAS-tagok, sem pedig az amerikai művészek tárlata nem tükrözött egységes képet, mégis három különböző, autonóm világ élt együtt a Vasarely Múzeumban február és április között: egy szelet Magyarország, egy kis Amerika és Victor Vasarely univerzuma. |
|