Ugráló oldalak / Vissza az alapokhoz

Pont, vonal mozgásban

Megkockáztatom, hogy a művészet iránt egy kicsit is érdeklődők körében számos tévhit és előítélet él a geometrikus-konkrét művészeti irányzattal kapcsolatban. A pontokkal, vonalakkal, variációkkal, struktúrákkal foglalkozó művészek afféle mini-tudósoknak tűnhetnek, akik már-már szektásan ragaszkodnak matematikai, fizikai, nyelvészeti, filozófiai elméletekhez, s munkáik nem többek, mint tudományos kutatásaik merev és személytelen átiratai. A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) ezt a képet szeretné árnyalni: 2006-tól immár ez a tizenharmadik kiállítás, ahol az irányzathoz évtizedeken keresztül hű tagok mellett nemzetközi művészek és fiatal alkotók munkái is szerepelnek. A Vasarely Múzeum tárlatára meghívott huszonhat művész munkáiban közös, hogy megfelelnek a Paul Kleetől származó híres szentenciának: „a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”. A tételt (tudatosan vagy öntudatlanul) magukévá tevő művészek nem ábrázolnak, nem leképezik a „valóságot”, hanem a vizuális művészet alapegységeiben rejlő lehetőségeket keresik/alkalmazzák műveikben.

Mivel a kiállítás kurátorai – Maurer Dóra, Nemes Judit és Haász István – nem a stiláris vagy műfaji egységességre, hanem a sokszínűségre törekedtek, így térben, időben és gondolkodásmódban egészen távoli művek kerülhettek „egymás közelébe”. Például látszólag semmi köze Erdély Miklós konceptuális munkájának, az ismétlés és azonosság, eredeti és másolat kettősségét feloldó indigórajznak (illetve az elkészítését dokumentáló fotósorozatnak) Reinhard Roy vibráló festményeihez, melyek megtekintésekor a gyanútlan látogató pszichedelikus révületbe vagy akár hányás közeli szédülésbe is eshet. De ugyanígy, egészen más a forrása és a kiindulópontja Bódy Gábor Pszichokozmoszok (1976) című komputeres művének – amely Szalay Sándor elméleti atomfizikus által programozott, különböző tulajdonságokkal ellátott golyók találkozásaiból kibomló „történeteket” modellez – vagy Dalibor Chatrný minimalista vásznainak, amelyek a rajzolt vonal és a képen áthúzott zsinór párhuzamosainak lüktetésén alapulnak. A kiállítás címén kívül valóban nem sok minden köti össze e műveket, s a kurátorok sem ambicionálták, hogy a rokon szemléletű munkák egymás közelébe kerüljenek – de épp ettől, a nyitott befogadóra számító bemutatási módtól lesz a kiállítás játékosan izgalmas. Akadhat, akit elborzaszt a „stíluspluralizmus”, de ritka az olyan tárlat, ahol csupán a néző nyugtalanul ugráló és vándorló szemén, gondolatain és asszociációs készségén múlik, hogy milyen kapcsolódási pontokat talál a művek között, s mely alkotást negligál vagy emel piedesztálra. Így teljesen egyéni, hogy ki hová helyezi Waltraut Cooper egy (nem lineáris részben differenciál-) egyenlet megoldása által létrejött elegáns görbéit és Barcsay Jenő három kései festményének monumentális szépségét, dinamikus mégis nyugodt átlóit – számomra az utóbbi a kedvesebb.

Összevethetjük akár a meglóduló pont, azaz a vonal és a tér viszonyát. Haász Katalin A Napóra vetülete című festményén a pontszerűen múló idő lenyomata jelenik meg mint Möbius szalag vagy vonalgörbe, Sławomir Brzoska videóperformance-ában (Sufi) a vonalból létrejövő fény-fonál bár virtuálisan ugyan, de térbeli elemmé válik, Walter Kaitna vékony egyensúly-szobrain pedig már kilép a valóságos térbe. Más munkák a vizuális percepció, a nézés, a háromdimenziós objektumok értelmezését járják körül. Vesna Kovacic például olyan kaotikus mintázatú, gyűrt poliészter műveket készít, amelyek csak bizonyos nézőpontból állnak össze egyfajta zebracsík-szerű képpé, Gerhard Frömel variábilis, a térbe különböző módon és eltérő mélységben kilépő képkeretei (Ugráló oldalak) a befogadó mozgásától függően alakulnak át más-más formává. A Vasarely Múzeum tereiben helyénvaló és kétségkívül szellemes optikai játékoknál jóval izgalmasabb Pavel Rudolf számítógépes animációja (Felosztás), amelyben egy sajátos, fordított átalakulás figyelhető meg: a vonalakkal egyre kisebb részekre osztott papírlapon a totális redukció végeredményeként csak néhány apró pont marad. A kör a pont továbbterjeszkedése, egyenletes „felfúvódása”. Ivan Ladislav Galeta filmjében (Water Pulu) a mozdulatlanság és a mozgás válik ekvivalenssé: az állandóan mozgó vízipólósok ugyanis egy olyan labdával játszanak, amely egy pillanatra sem mozdul el a képernyő közepéről. A virtuális gömb mellett a kiállított művek között valódi acélgolyók is szerepelnek; míg Tar Hajnal munkájában néző maga mozgathatja a golyócskákat, Harasztÿ István kedves mobiljai (Körbejáró, Csimpaszkodó) önállóan járják végtelenített táncukat.

A kurátorok nyitottságát jelzi, hogy egy tökéletes kakukktojást is elrejtettek a többségében analitikus, konceptuális, strukturalista munkák közé. Szíj Kamillától – aki térbe kilépő, nagy méretű, a szokásos nyomóformáktól eltérő grafikáival nemcsak túllépett kabinet-műfaj határain, hanem egészen új értelmet adott a variáció és az ismétlés fogalmának – itt két munka szerepel. A több részből összeálló, „hullámzó” hidegtű nyomaton hol vastagabban, hol vékonyabban futó, váratlanul összekapcsolódó, majd szétváló, hol kemény, hol leheletfinom karcolások, a látszólag monotonul ismétlődő, mégis kiszámíthatatlanul formálódó, szinte egymásra nyomódó, puhán ívelő vonalak mögött nem tervek és elméletek, hanem egy valódi személyiség áll. Aki mozgó vonalaival szemlátomást önmagát írja bele a képekbe.

Dékei Kriszta

Vasarely Múzeum, Budapest, Nyitva: 2011 január 6-ig