OSAS

2026. február 14-én, hajnalban elhunyt Maurer Dóra, egyesületünk alapító elnöke, akit mélyen a szívünkbe zártunk, és akivel nagy megtiszteltetés volt együtt dolgozni. Nagyszerű ember volt, kivételes személyiség, rendkívül innovatív, mindig újat kereső, örök kísérletező művész, nagyhatású művészetoktató és fáradhatatlan művészetszervező. Logikus gondolkodású, őszinte, egyenes, szókimondó, páratlanul következetes, erős jellem, nyitott minden új, eredeti elgondolásra, szellemi párbeszédre, közvetlen, és végtelenül segítőkész.  

1937. június 11-én született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium után a Magyar Képzőművészeti Főiskolán előbb festő-, majd képgrafika szakon végzett. 1961-től rendszeresen részt vett magyarországi és nemzetközi kiállításokon. Az első külföldi önálló tárlatát 1966-banrendezte Bolognában. 1968-ban házasságot kötött a Bécsbe emigrált, és ott építésztervezőként és képzőművészként dolgozó Gáyor Tiborral, és a rendszerváltásig felváltva hol Bécsben, hol Budapesten élt, majd végleg hazatértek. 

Művészként úgy határozta meg magát 1993-ban Hajdú István kérdésére, hogy „szisztematikus gondolkodású posztkonceptualista. A koncepthez az vezetett, hogy ne statikus és végleges műveket csináljak, hanem tovább alakuló, megszűnni tudó dolgokat, hogy a változás részben automatikus legyen, részben én nyúlhassak bele” (Triptichon. Maurer Dórával és Gáyor Tiborral beszélget Hajdu István. Közzétéve: Párhuzamos életművek. Maurer-Gáyor. Szerk: Maurer Dóra. Városi Művészeti Múzeum, Győr, 2003). 

Alkotói munkásságát a Fotómunkák / Photoworks 1971-1993 című, Vintage Galéria által 2007-ben kiadott könyvében így foglalta össze: -„Végül is egy nap észrevettem, hogy a munkámhoz az eszemet is használhatom. 1961-ben fejeztem be a főiskolai tanulmányaimat. Ezután nagyon produktív időszak következett, amelyben mindazt feldolgoztam, ami addig téma szerint, kulturálisan is, és formailag is felgyülemlett bennem. Ennek során teljesen kiürültem, és hogy ebből az ürességből valahogy kikapaszkodjak, önkéntelenül felülvizsgáltam a művészethez való viszonyomat. Segítségemre voltak ebben többek között a jelentés- és más változásokkal foglalkozó fázisfotó-sorozatok vagy azok az elemi mozgásmegfigyelések, amelyeket kísérleti filmekben rögzítettem. Így jutottam el a 70-es évek első felében egyfajta posztkonceptuális grafikához, majd festészethez. Amit ma csinálok, az a régen kialakított, egyszer eltolódás-rendszerem alapján jön létre, de ezt a rendszert állandóan megújítom.”

Grafikáiban rövid intermezzo után – előbb az első nyugat-európai tanulmányútján látott ókori művészeti emlékek elementáris hatását dolgozta fel (1963-1964), majd két eltérő anyag kontrasztját tárgyszerű formává békítő, pszicho-realista alkotásokat készített (1964-65) -, a tárgyi világ látható struktúrái mögötti valóságviszonyokat vizsgálta. Radikálisan új technikai kísérletei elvezették a konceptuális és struktúraelvű gondolkodáshoz, az anyagra, eszközre, műfajra, és a művészet fogalmaira való reflektáláshoz, és a művészi gondolat dokumentálásához.
Az 1970-es évek elején egyszerű geometriai formákkal és hidegtű technikával dolgozott. A sokszorosító rézlemez és a grafikai nyom közötti összefüggés és a sokszorosítás aktusa, a nyomtatott kép strukturális jellemzőinek eredete, majd a lemezre öntött savval, a lemez gyűrésével, roncsolásával és elhasználódásával ön-azonos, asszociációmentes képalkotás érdekelte. A nyomhagyás közvetlen lehetőségeit, a nyomtatólemez fizikai változását és a nyomtatott forma változásának időbeliségét, és a lemez változásának nyelvi kifejezésbeli konzekvenciáit kutatta. Első alkotói korszakát azzal zárta, hogy elvetette a nyomólemez, mint köztes médium használatát.

 A fotózás és a filmkészítés felé fordult és a szabályok szerinti mozgásban, elmozdulásban, valamint a szabályos sorokba rendezett mozgásfázis-képsorok szabályos elmozdításával létrejövő véletlenek milyen formai és jelentésbeli változást eredményeznek.

Festészetében a struktúra tematizálása vált fő témává, melyhez a geometrikus-szisztematikus képalkotást megalapozó, a valósággal azonos képet eredményező, véletleneket indukáló egyéni szabályrendszereket hozott létre. Ezekhez a mai látásunkat és gondolkodásunkat döntően meghatározó, hagyományos matematikai szabályrendszereket tanulmányozta, melyek a művészetben a térábrázolás változását generálták, de érvényességük kiterjesztése a művészetre ma már megkérdőjelezhető.  Az érdekelte, hogyan tudja a véletlen rendszerben való jelenlétét úgy szabályozni, hogy önmagától életet leheljen a konstrukciókba, később pedig az, hogy az általa megfigyelt jelenségek közül mely folyamatok, mozgások, változások, elmozdulások nem illeszkednek bele a meglévő szabályrendszereibe. 

A többféle médiumhasználaton alapuló, intenzív alkotómunkában (rajz, sokszorosító grafika, fotó, film, festészet) a témák nem ismétlődnek, hanem egymásra épülnek. S ugyanez az egymásra épülés jellemző külön-külön minden általa használt médiumban is. Például festészetében a mágikus négyzet-séma kibontásából következett a Displacements sorozatábra, mely a Quazi-képek kiindulópontja, s ez utóbbiak boltíves térbe történő kiterjesztése a buchbergi Tér quazi kép, míg fordítottja, a térbe forduló sík Perspektívikus quazi-kép, ahol a művész a valóságnak megfelelően rövidülő geometrikus térstruktúrát a színek fiziológiai hatásának és fizikai sajátosságainak megfelelő színekkel fedi, eltérő tereket létrehozva, amelyek egymásmögöttiségét a színek valós mozgása teszi láthatóvá. A színek, formák és az azonos elemek sűríthetőségét megengedő rendszermodellek közötti átjárhatóság tehát egyre fontosabb szerepet kapnak művészetében, ahogy a játékosság és a kombinatorika is. A Quod libet-képek elnevezése kettős értelmű: utal a művész szigorú, kötött határok közötti játékos alkotói módszerére, és egy zenei műformára, amelyben több dallam játékos kombinálása ellenpontozással történik. Az Overlapping-sorozatokban a szférikus héjszerkezetek perspektivikus képét idéző, egyszerű formavilág, a színek áttetszősége és az íves felületre felülről érkező fény által módosuló színviszonyoknak megfelelő festés a trompe l’oeil technikáját idézi, miközben a kép egyetlen eleme sem illuzórikus, hanem a szabályrendszerek elemeinek kombinálásából eredő, váratlan hatás. E sorozatának egymásra rétegződő, egymást átszínező, áttetsző alakzatokként való megfestése jellemzi a Stages, az IXEK-sorozat és a Biciniák, Triciniák és Quadriciniák című képein.

Maurer Dóra festészete a legutolsó alkotói korszakában felszabadult boldogság- festészet, láthatóan nagyon élvezte munkássága gyümölcsét, szigorú térrendszereinek egymással való végtelen variálhatóságát, és a színhasználat változtatásával tovább növelt képalkotás gazdag lehetőségeit. Keveseknek sikerül ilyen következetesen, és határozottan végigjárnia a maga választotta útját, mely a szabályalkotástól és azok szigorú betartásától a legnagyobb alkotói szabadsághoz vezet.

Az alkotás, a korral való lépéstartás, a saját kiállításaira készülés, az oktatói, írói, könyvszerkesztői és fordító tevékenység és a kortárs magyar művészet önzetlen, kitartó menedzseléses ehhez a szükséges művészeti kapcsolatok folyamatos építése, felelős kiállás a progresszív magyar művészet elismertetéséért és a művészeti oktatás minőségéért, meglehetősen aszketikus életformát igényelt, amit magától értetődő természetességgel vállalt fel. 

Számára a művészet nem valamely stílus tökéletesítését jelentette, hogy eladhatóbbá tegye a műveit, hanem folytonos kutatást, koncentrált gondolkodást, szigorú analitikus elemzést és a saját felismeréseiből való közvetlen építkezést, emellett alkotói eredményeinek megosztását és befogadásának a segítését, és ebben a másokkal való szoros együttműködést. Élete középpontjában a művészet állt, mint sajátos megismerési, gondolkodási és kifejezési forma, s mint rendszeres alkotás, a látás kiszélesítésének és az érzékenység megőrzésének semmi mással nem helyettesíthető módja.

Az 1970-es évek elejétől fáradhatatlanul dolgozott a progresszív magyar művészet nyugat-európai, valamint a kortárs egyetemes művészet legfontosabb eredményeinek a hazai, rendszeres bemutatásáért, a művészeti nevelés, majd a művészképzés folyamatos megújulásáért, a szabad művészeti információáramlásért, a művészet szabadságának végleges és maradéktalan meghonosításáért, s ezzel a művészet eredendő funkciójának és a művészi kifejezés csorbítatlan szabadságának a társadalmi elfogadtatásáért és a magyar művészet 19. századi szinten konzervált társadalmi helyzetének a javításáért. 

Mint az egyetemes művészeti diskurzusokba bekapcsolódni képes magyar művészet nemzetközi terjesztője, s mint Kossuth és Széchenyi-díjas művész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (1995) és a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (2006) egyik alapítója és mindkettő elnöke, aktív közéleti szerepet vállalt e nemzetéltető célok beteljesedéséért. 

Köszönjük Dóra, nem felejtünk!